Amikor a tudatosság álarc, és nem valódi jelenlét

Amikor a tudatosság álarc, és nem valódi jelenlét — A fájdalmak díszcsomagolása
avagy Tudatosság versus bírálat


A téma lényege igen mély:
Hogyan lehet segíteni annak, aki nem látja be, hogy nem lát?
És mégis — talán a legnagyobb emberi tanítás és kihívás ebben rejlik.

A nem tudatosan élő ember nem tudja, hogy ő nem tudatos. Sőt! Valójában pont azért ítélkezik, mert még nem látja saját belső világát. És mivel nem tud kapcsolódni a saját érzéseihez és fájdalmaihoz, másokat hibáztat — azt, aki „tükrözte” őt.

Mégis; van mód arra, hogy megmozdulhasson  valami!

 

"Ha a tudatosságomból másokat bírálok (tehát a saját érzés-szükséglet-kérés megfelelő módon történő kommunikálása helyett „a másik ilyen és ilyen, és ettől én ezért és ezért szenvedek” módon valójában bírálok és minősítek), akkor az nem tudatosság — hanem a fájdalmaim díszcsomagolása."

Egyre gyakoribb jelenség, amikor a tudatosság, az önismereti nyelv, a "fejlődés" fogalmai álarccá válnak, és a valódi önreflexió helyett csupán egy finomabban fogalmazott, de ugyanolyan védekező, bíráló működést takarnak.


🔹 Az önigazolás és a belső béke különbsége

Aki valóban tudatos, az nem szorul rá, hogy a másikat leértékelje. A belső béke csendes. És a belső békében élő ember nem igényli és vágyja, hogy mások viselkedését minősítse, bármilyen módon erőből kontrollálja vagy, hogy mások viselkedését figyelje és elemezze folyamatosan. Hisz tudja, hogy a saját valóságáért ő maga felel.
Ezzel szemben az önigazolás hangos, védekező, és mindig kifelé mutogat. Aki viszont belül még szenved, az beszél róla – sokat. Főleg a másik hibáiról.


🌺 Ugyanaz a helyzet, két teljesen más minőségben:

  • Bírálva, fájdalomból:

"Te nem vagy képes valódi kapcsolódásra, csak menekülsz. Ezért érzem magam ennyire elutasítva."

  • Fejlődésre készen, felelősséggel:

"Fájt nekem, hogy nem éreztem veled biztonságos kapcsolódást. Fontos lenne nekem a kölcsönös figyelem, a kedvesség, az őszinteség és a konstruktív módon történő kommunikáció nézeteltérések esetén is. Szerinted tudunk tenni azért, hogy ezt többször megélhessem? Te hogyan élted meg ezeket a helyzeteket eddig? Mire vágynál, mit szeretnél?"

Az egyik bánt, a másik kapcsolódni próbál.


🔹 Az ítélkezés: figyelmeztető jel, nem pedig "világlátás"

Az ítélkezés soha nem a tudatosság jele, hanem a sebzettségé. - Aki képtelen elviselni, amit egy másik ember elindít benne, az gyakran bírálni kezd. Ezzel ideiglenesen ugyan megkönnyebbül, hiszen "a másik a hibás", ám hosszútávon elvágja a saját gyógyulásának és saját szükségletei és vágyai teljesülésének lehetőségét is.

 

Nézzünk néhány tudatosnak hangzó, de ítélkező példamondatot. Ha még felfedezel önmagadnál ilyet, akkor ez egy nagyszerű lehetőség, hogy felismerd, és megengedd magadnak a változást.

Ezek a mondatok gyakran elhangzanak önismereti közegben, „tudatos emberek” párkapcsolataiban, de még tréningeken, workshopokon is – mégis, valójában védekező, bíráló attitűdöt hordoznak:

  • "Ő még nagyon nem tart ott, ahol én. Nincs kész a kapcsolatra."

  • "Egyszerűen még alacsonyabb rezgésszinten van, és lehúz engem."

  • "Nárcisztikus volt az exem. Semmi empátia, csak a saját érdekei."

  • "Azt hiszi, hogy önismerete van, de ha tényleg tudatos lenne, akkor észrevenné, mit művel velem."

  • "Én dolgoztam magamon, ő meg semmit sem tett értem."

Ezekben a mondatokban nincs énfelelősség, nincs kapcsolat a saját érzésekkel és szükségletekkel. Van helyette: minősítés, kioktatás, elhatárolódás.

 Valójában a szavaknál is hangosabban üzennek az energiáink

A valódi tudatosság nem attól lesz hiteles, hogy jól hangzó szavakat használunk. Hanem attól, hogy őszintén kapcsolódunk a saját érzéseinkhez, hogy felelősséget vállalunk saját érzéseinkért-gondolatainkért-reakcióinkért-szavainkért-tetteinkért, és hogy nyitottak vagyunk a másik valóságára is.

Aki éretten kommunikál, az nem akarja "megnyerni" a csatát és bebizonyítani az igazát vagy álláspontjának helyességét, hanem kapcsolódni akar a kommunikáció közben. Nem pajzsként használja a tudatosság nyelvét, hanem hídként.

De hát gondoljunk csak bele józan ésszel – s ezt csak az nem látja át, aki épp a sérüléseiből, múltja árnyékából, félelmei mögül kommunikál:

  • Kinek lenne kedve megváltozni vagy változtatni valaki kedvéért, ha épp most minősítik "alacsony szinten lévőnek"?

  • Kinek nyílna meg a szíve, ha azzal találkozik, hogy "én vagyok a tudatos, te meg nem"?

A tudatosság nem kiváltság. Ajándék. Amit akkor tudunk másoknak is továbbadni, ha nem pótcselekvésként használjuk, hanem belső őszinteségből fakad.

A tudatos kapcsolódás nem mindig kényelmes - de mindig felszabadító.

Previous
Previous

Több kell, mint szabályok, amik majd “megvédik a gyermeket”

Next
Next

Milyen jövőt építünk – és hol vagyunk benne mi magunk?