Milyen jövőt építünk – és hol vagyunk benne mi magunk?

Prevenció, döntések, és a rendszerhatás felelőssége  - Gondolatok egy visszautasított pozíció, és a szakmai elköteleződés kapcsán

Egy szakmai pályán sokféle döntés adódik. Vannak látványosak, ranggal járók. Vannak csendesebbek, háttérben zajlók. És talán a legfontosabb kérdés nem is az, hogy melyik a „nagyobb” vagy „fontosabb” – hanem az, hogy melyik visz közelebb ahhoz a világhoz, amelyben valóban élni szeretnénk és élni érdemes.

Segítő szakemberként, pedagógusként vagy gyermekvédelemben dolgozóként – sőt, szülőként is - egy közös metszéspontunk biztosan van: nap mint nap döntéseket hozunk más emberek életével kapcsolatosan is – és sokszor egészen kicsinek tűnő lépéseken múlnak nagy sorsfordulók.

Nemrég egy igen megtisztelő szakmai lehetőséget kaptam:
Igazgatóhelyettesi pozíciót ajánlottak fel számomra - egy budapesti Gyermekotthoni Központ és Általános Iskola igazgatóhelyettesi pozíciójára kaptam felkérést.

Az ajánlat valóban magas szintű elismerés volt – ugyanakkor megállásra, mérlegelésre és mély döntésre is késztetett. S bár rendkívül megtisztelő volt, és mély bizalmat tükrözött, végül visszautasítottam a pozíció betöltését.
Szakemberként ugyanis, véleményem szerint különösen fontos az, hogy amikor saját szakmai döntéseinket vizsgáljuk, ne csak a lehetőségeinket, hanem mély, rendszerszintű hatásukat is figyelembe vegyük.

Bár a rang, a pozíció, a cím sokszor a társadalmi elismerés jele, mégis hiszem, hogy a valódi hatás nem mindig ott történik, ahol a legtöbb a fény.
A valódi hatás ott és akkor történik, ahol az ember önazonos. Ahol nem kívülről vezérlik, hanem belülről tartja irányban az értékrendje, a szemlélete, és az, amit képviselni szeretne ebben a világban.

A igazgatóhelyettesi pozíció visszautasításával kapcsolatban meghozott döntésem – bár nem nevezném könnyű döntésnek - tudatos elmozdulás az általam elérni, megteremteni kívánt, a megfelelő módszerekkel bizonyosan elérhető hatás irányába. Annak felismerése, hogy van, amikor egy „hátrébb” lévő helyzetből szélesebb spektrumot látunk és többet, s hatékonyabban tehetünk. Hogy az aprónak tűnő kapcsolódásokban, az észrevétlen de szükség esetén bármikor elérhető támogatásban, a napi jelenlétben, a kísérésben születik a legnagyobb változás – akár egy gyermek, akár egy család, akár egy pedagógus életében.

A mai magyarországi gyermekvédelmi rendszer egyik legsérülékenyebb pontja a „megelőző kapu”:
- az, hogy milyen állapotban vannak a gyermekeink, a szülők és családok,
- az, hogy hány gyermek és miért kerül be akarata ellenére gyermekotthonokba (állami gondoskodásba) családi tragédiaként mély nyomot hagyva a lelkekben,
- az, hogy hány családot sikerül időben elérni, megtartani, támogatni,
- és az, hogyan vagyunk jelen – akár társadalmi akár egyéni szinten - akkor, amikor még nem utógondozni, hanem „előgondozni”  lehet.

Hitem szerint az én szakmámban ebben a szakaszban, s a gyermekjóléti szolgálat terepén valósítható meg valós prevenciós hatás: kapcsolatfelvétellel, bizalommal, kíséréssel, szemléletformálással, nem ritkán a pedagógusok mentálhigiénés támogatásán keresztül.
A gyermekjóléti és családsegítő szolgálatban talán még intézményi keretek között is lehet tenni – nem utólag, hanem időben. Gyerekekkel, családokkal, pedagógusokkal, szülőkkel és közösségekkel dolgozunk azon, hogy ne csak „ne legyen baj”, hanem hogy valódi jóllét, hosszú távon fenntartható mentális, lelki és kapcsolati biztonság épüljön.

Fontos látni: a prevenció nem egy alacsonyabb szintű beavatkozás – hanem egy korábbi. És mint ilyen, rendszerszinten sokszor nagyobb mozgásteret kínál. Nem a tünetek kezelésére épít, hanem a gyökerek elérésére. Nem a működési zavar stabilizálására törekszik, hanem a kompetenciák megerősítésére – családoknál, gyerekeknél, pedagógusoknál egyaránt.

A vezetői pozíciók természetesen fontosak – ott születnek stratégiai döntések, irányvonalak, és formálódik az intézményi kultúra. Ugyanakkor van, amikor a „rendszeren belüli lehetőség” inkább a status quo fenntartására elegendő, és nem ad teret és lehetőséget valódi cselekvésre és változtatásra. Vannak helyzetek, amikor a cím ugyan mozgásteret ígér, de valójában korlátokat rejt. És van, amikor az „alulnézetből végzett” munkában mélyebb hatás, erősebb szakmai integritás, és több valódi, igazán segíteni tudó kapcsolódás rejlik.

A rendszer állapota – a gyermekotthonok telítettsége, a segítők kiégése, a szakemberhiány – nem önmagában alakul ki. A rendszerbe jutás előtti állapot a legnagyobb tükre annak, hogy mennyire vagyunk képesek előre látni, előre érezni, előre mozdulni. Itt még nincsenek visszafordíthatatlan sérülések. Itt még lehet kérdezni. Lehet kapcsolódni. És lehet olyan támogató jelenlétet kínálni, ami megakadályozza, hogy egy gyerek egyáltalán bekerüljön az ellátó rendszerbe. Ez a szemlélet talán nem annyira látványos, de hosszú távon fenntarthatóbb. Ez az a hely, ahol saját szakmai erőforrásaimat nem elhasználom, hanem felhasználom, s újratermelem.

A kérdés tehát nem az, hogy egy döntés „rangosabb” vagy „láthatóbb-e”. Hanem az, hogy összhangban van-e azzal a szemlélettel, amit mi magunk képviselünk – magánemberként vagy egy szakmát, hivatást képviselve. S az, hogyan, miként hat arra a világra, amelyben élni szeretnénk.

És ez – szakmailag is – az egyik legkomplexebb, legnagyobb hatású, legnagyobb alázatot igénylő, ám egyben az egyik legszebb, legmotiválóbb, és a jövő szempontjából leginkább megtérülő feladat.

A gyermekekkel folytatott munkám nem csak a krízisekről szól. Hanem a lehetőségekről is. Mint ahogyan az élet sem arról szól, hogy mit csináljunk a baj után, „tűz oltás jelleggel”, és hogyan oldjuk meg az életünk problémáit, hanem arról, hogy megtanuljuk megelőzni, hogy baj legyen.
A gyermekekkel, családokkal folytatott munkám ezért nem csak azoknak szól, akik már veszélyeztetettek – hanem mindazoknak is, akik tudatosan, értékalapúan szeretnék építeni gyermekeik jövőjét.
A preventív munka nem kizárólag megelőzés – hanem erőforrás-erősítés, szemléletformálás, tudatos jelenlét. Egy folyamat, melyben kísérjük azokat, akik szeretnének jól lenni. Függetlenül attól, hogy most épp hol tartanak a folyamatban.

Nem mindig látványos.
De igazi.
És összhangban van azzal a világgal, amelyet élhetőnek, fenntarthatónak, értékalapúnak képzelünk el.

Egy döntés sem „jobb” vagy „rosszabb” tehát, mint egy másik.
És ha belső iránytűvel hozzuk meg – és nem félelemből, megfelelésből vagy elvárásból – akkor biztosak lehetünk abban, hogy a miénk. És ha a miénk, akkor nem fogjuk megbánni, büszkén tudjuk vállalni, s valójában már nem csak rólunk szól, hanem ad másoknak is. Kapcsolódást, megerősítést, mintát.
Ahogy minden hiteles döntés.

Ugyanezt a szemléletet viszem tovább abban a munkában is, amelyet magánúton – családokkal, gyermekekkel, szülőkkel és elakadással küzdő felnőttekkel – végzek. Mert hiszem, hogy az értékalapú támogatásnak nem szabad intézményi keretek között maradnia ahhoz, hogy valódi változást hozzon.

Ahogy a gyermekjóléti rendszerben kísérem a hozzám kerülő családokat, úgy magánkeretek között is lehetőség van mély és tartós támogatásra. A konzultációk, terápiás-fejlesztő folyamatok és önismereti beszélgetések teret adnak arra, hogy akár szülőként, akár szakemberként, akár magánemberként kapcsolódj ahhoz, amiben épp szükséged van iránymutatásra, megerősítésre, új nézőpontra vagy egyszerűen csak elfogadó jelenlétre.

Nem csak a problémák „orvoslása” történik itt. Hanem a belső erőforrások felismerése, a szemléletváltás, és egy új minőségű élet, kapcsolat, szülőség vagy hivatás építése.
Azt tapasztalom, hogy ez a fajta kísérés – melyben egyszerre van jelen elfogadás és hit, hogy lehetséges a változás – nemcsak hatékony, de méltó is azokhoz, akikkel dolgozom.

Szabad kapacitásom keretein belül szeretettel várom azokat, akik készen állnak arra, hogy saját életük alakításában aktívan részt vegyenek.
Mert hiszem: nem kell megvárni a krízist ahhoz, hogy segítséget kérjünk. És mert tudom: van, hogy egy beszélgetés is elegendő ahhoz, hogy másképp kezdjünk látni – és másképp tudjunk élni.

Ha úgy érzed, hogy épp most lenne szükséged támogatásra – akár szülőként, akár szakemberként, akár magánemberként –, és megszólít ez a szemlélet, akkor szabad kapacitásom keretein belül szeretettel várlak egyéni konzultációra, önismereti vagy fejlesztő-segítő folyamatra.