A gyermekszeretet nem helyettesíti a szakértelmet

A gyermekvédelmi szakellátásról szóló közbeszédben gyakran találkozunk azzal a gondolattal, hogy a legfontosabb, hogy azok az emberek, akik gyermekekkel dolgoznak, szeressék a gyermekeket. Ez első hallásra nehezen vitatható állítás. Valóban elképzelhetetlen minőségi gyermekvédelmi munka empátia, türelem, elfogadás és valódi emberi odafordulás nélkül.

A kérdés azonban nem az, hogy fontos-e a gyermekszeretet. A kérdés az, hogy elegendő-e.

A válasz pedig az, hogy nem.

Nem azért, mert a szeretet ne lenne fontos, hanem azért, mert a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek és fiatalok élethelyzete olyan összetett, hogy annak megértése és támogatása jóval többet kíván puszta jó szándéknál. Ahogyan a segíteni akarás önmagában nem pedagógiai módszer, nem gyermekvédelmi protokoll és nem pszichológiai tudás, úgy a gyermekszeretet sem helyettesíti azt a szakmai felkészültséget, amelyre ezeknek a gyermekeknek szükségük van.

A kérdés ráadásul túlmutat a gyermekvédelmi szakellátás világán. A társadalom egészében hajlamosak vagyunk azt feltételezni, hogy a segítő szándék önmagában értékteremtő. Hogy ha valaki jót akar, akkor az már önmagában elegendő alapot jelent a segítségnyújtáshoz. A valóság azonban ennél összetettebb. A segítség értékét nem kizárólag a mögötte álló szándék határozza meg, hanem az is, hogy valóban arra a szükségletre válaszol-e, amely a másik ember életében jelen van.

A gyermekvédelmi szakellátásban ez a kérdés különösen jelentős. Nem azért, mert az itt élő gyermekek „másmilyenek” lennének, mint bármely más gyermek, hanem azért, mert életútjuk olyan tapasztalatokkal terhelt, amelyek fokozott szakmai érzékenységet és felkészültséget követelnek meg azoktól a felnőttektől, akik kapcsolatba kerülnek velük.

A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek és fiatalok nem egy külön kategóriát alkotnak. Nem problémák összességei, nem megmentésre váró sorsok, és nem jótékonysági projektek szereplői. Ugyanolyan gyermekek, mint bármely másik gyermek. Ami különleges, az az életútjuk.

A szakellátásba kerülés mögött minden esetben olyan élethelyzet áll, amely veszteségekkel, kapcsolati törésekkel, bizonytalansággal és olyan tapasztalatokkal jár együtt, amelyekkel gyermekeknek nem kellene szembesülniük. Valamennyi gyermek maga mögött hagyott valamit. Egy családot, kapcsolatokat, korábbi élethelyzetet... Egy olyan világot, amely minden nehézsége ellenére az övé volt.

A szakellátásba kerülés önmagában is jelentős törést eredményező életesemény. Hatással van a bizalom kialakulására, az önértékelésre, a kapcsolatokhoz való viszonyra, a jövőképre és arra is, ahogyan a gyermek saját helyét látja a világban. Mindemellett ráadásként a gyermekek jelentős része halmozottan hátrányos helyzetből érkezik, és olyan tapasztalatokat hordoz magával, amelyek hosszú távon is befolyásolják fejlődését, tanulását, érzelmi működését és társadalmi beilleszkedését.

Mindez nem sajnálatot indokol.

Sokkal inkább szakmai felkészültséget.

Minél összetettebbek egy gyermek szükségletei, annál magasabb szintű kompetenciákra van szükség azok részéről, akik a támogatásában részt vesznek. Éppen ezért a gyermekvédelmi szakellátás minősége végső soron nem az épületekben, nem a programokban és nem az adományokban dől el. A gyermekvédelmi szakellátás minősége azokban a kapcsolatokban dől el, amelyek a gyermekek és a körülöttük lévő felnőttek között létrejönnek.

Éppen ezért nem közömbös, hogy kiket engedünk a gyermekek mellé.

A szakember feladata ugyanis nem a gyermek megmentése. A szakember feladata olyan feltételek megteremtése, amelyek között a gyermek képessé válhat saját erőforrásainak mozgósítására, saját döntéseinek meghozatalára és saját életének alakítására.

A gyermekvédelmi szakellátás egyik legnagyobb szakmai tévedése abból fakadhat, amikor a gyermek viselkedését önmagában szemléljük, és nem annak történetét próbáljuk megérteni. A gyermekek viselkedése mögött ugyanis mindig szükségletek, korábbi tapasztalatok és megtanult működési módok állnak.

Mindig.

A gyermek abból az eszközkészletből dolgozik, amelyet addigi élete során kialakított. Azokból az eszközökből, amelyek korábban működtek számára. Sok esetben nem csupán az alkalmazkodást szolgálták, hanem a túlélést is.

Amikor egy gyermek agresszív, elutasító, manipulál, hazudik, bezárkózik vagy éppen minden helyzetet kontrollálni próbál, a szakember számára nem az az első kérdés, hogyan lehet ezt a viselkedést megszüntetni. A kérdés sokkal inkább az, hogy mire szolgál ez a működés. Mit véd. Milyen szükségletet elégít ki. Mit próbál elkerülni általa a gyermek. Milyen tapasztalatok állhatnak a háttérben.

A szakmai munka nem ott kezdődik, hogy megítéljük a viselkedést.

Hanem ott, hogy megértjük.

És nem ott ér véget, hogy megértettük.

Ott kezdődik igazán.

Mert a szakember feladata nem pusztán annak felismerése, hogy egy adott működési mód honnan ered. A valódi feladat az, hogy segítsen a gyermeknek új eszközöket tanulni. Új megküzdési stratégiákat. Új kapcsolódási formákat. Új lehetőségeket arra, hogy ugyanazokat a szükségleteket olyan módon tudja kielégíteni, amely hosszú távon is segíti a kapcsolatait, fejlődését és társadalmi boldogulását.

A gyermekvédelmi szakellátás célja nem az, hogy a gyermekekből „problémamentes” vagy „jól működő” fiatalokat formáljon. Sokkal inkább az, hogy olyan környezetet teremtsen, amelyben lehetőségük nyílik új tapasztalatokat szerezni önmagukról, másokról és a világról. Olyan környezetet, amelyben a korábban megtanult működési módok mellé újakat építhetnek. Olyan környezetet, amelyben fokozatosan bővíthetik azt az eszköztárat, amelynek segítségével szükségleteiket saját maguk és környezetük számára is eredményesebb módon tudják kielégíteni.

Ez azonban nem történik meg magától.

És nem történik meg pusztán attól sem, hogy valaki szereti a gyermekeket.

Ehhez fejlődéslélektani tudásra van szükség. Ismerni kell a kötődés működését és jelentőségét. Érteni kell a traumák rövid és hosszú távú hatásait. Szükség van a mentális egészséggel kapcsolatos alapismeretekre, a gyermekjogi szemléletre, a konfliktuskezelés és a mediáció eszközeire, az erőszakmentes kommunikáció alkalmazására és arra a képességre, hogy a felnőtt ne hatalmi pozícióból akarjon engedelmességet kikényszeríteni, hanem kapcsolatot építsen és együttműködést alakítson ki.

A gyermekek ugyanis legalább annyit tanulnak abból, amit látnak, mint abból, amit hallanak.

Azt is figyelik, hogyan viselkedik velük. Hogyan reagál a feszültségre. Hogyan kezel konfliktusokat. Hogyan kér vagy ad segítséget. Hogyan működik együtt másokkal. Hogyan viszonyul önmagához, a világhoz, a kihívásokhoz, a célokhoz, a sajátjától eltérő nézőpontokhoz, értékrendekhez…

A gyermekvédelmi szakellátásban élő fiatalokkal kapcsolatba kerülő, s velük dolgozó felnőttek folyamatosan mintát adnak.

Ahhoz pedig, hogy ez többet, jobbat, gyógyítót, megerősítőt, élni érdemesebbet teremtsen, hogy valóban képessé tegyen, elengedhetetlen az önreflexió képessége is. Annak felismerése, hogy saját tapasztalataink, előítéleteink, félelmeink, sérüléseink és személyes történeteink miként befolyásolják a gyermekekkel való kapcsolatainkat. Kevés olyan segítő szakma létezik, ahol a személyiség ennyire meghatározó munkaeszköz lenne. A szakmai fejlődés ezért nem ér véget egy végzettség megszerzésével. Folyamatos tanulást, önismereti munkát és szakmai reflexiót igényel.

Mindez különösen fontos annak fényében, hogy a gyermekvédelmi szakellátás hosszú ideje súlyos szakemberhiánnyal küzd. A működés fenntartása sok helyen komoly kihívást jelent, a gyermekek szükségletei azonban ettől nem változnak meg. Nem lesz kevésbé fontos a biztonságos kötődés, a traumatudatos szemlélet vagy a megfelelő mentális támogatás csak azért, mert nehéz megfelelő munkatársakat találni.

A gyermekek szükségleteit nem a munkaerőhiány határozza meg.

A kérdés és a szakmai minimum nem lehet az, hogy találunk-e valakit a gyermek mellé.

Az a kérdés, hogy találunk-e olyan felnőttet, aki valóban képes támogatni a fejlődését!

A kettő nem ugyanaz!

A szakmai felkészültség kérdése ugyanakkor nem kizárólag a gyermekvédelmi szakellátásban dolgozó munkatársak esetében merül fel. Az elmúlt években egyre több magánszemély, civil szervezet, egyházi közösség és vállalat kapcsolódott be valamilyen formában a gyermekotthonokban élő gyermekek támogatásába. A szándék legtöbbször őszinte és tiszteletre méltó. Éppen ezért nem a segítő szándék kritikájáról van szó.

Sokkal inkább arról a kérdésről, hogy mit tekintünk valódi segítségnek.

A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekek rendszeresen részesülnek adományokban, programokban, kirándulásokban, táborokban és különféle önkéntes kezdeményezésekben. Ezek önmagukban értékesek lehetnek. A probléma nem az élményekkel van. A probléma akkor kezdődik, amikor az élményt összekeverjük a fejlődéssel, vagy amikor a segítséget kizárólag abból a szempontból értékeljük, hogy a segítő mit szeretne adni.

A szakmai gondolkodás ott kezdődik, hogy nem azt kérdezzük, mit szeretnénk adni, hanem azt, mire van szüksége a gyermeknek.

Ez a két kérdés nem mindig vezet ugyanarra a válaszra.

Egy gyermek életét ritkán egyetlen különleges nap változtatja meg. A fejlődést sokkal inkább a hétköznapok alakítják. A kiszámítható kapcsolatok. A biztonságot nyújtó felnőttek. A következetes keretek. A sikerélmények. Az új készségek gyakorlásának lehetősége. Az elfogadó és megtartó közeg.

Az egyszeri élmények emlékké válnak.

A mindennapi kapcsolatok személyiséget formálnak.

Éppen ezért, ha valóban segíteni szeretnénk a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekeket, akkor nem csupán azt kell megkérdeznünk, milyen programokat tudunk szervezni számukra, vagy milyen adományokat tudunk eljuttatni hozzájuk. Azt is meg kell kérdeznünk, hogyan tudjuk támogatni azokat a felnőtteket, akik nap mint nap mellettük állnak. Hogyan tudjuk erősíteni a szakmai tudást, a felkészültséget és a kompetenciákat. Hogyan tudjuk biztosítani, hogy a gyermekek körül olyan kapcsolati környezet jöjjön létre, amely valóban támogatja fejlődésüket.

Mert a gyermekvédelmi szakellátás legfontosabb erőforrása végső soron nem az adomány, nem a program és nem a kampány. Hanem a felkészült felnőtt.

A gyermekekkel végzett munka minősége nem kizárólag azon mérhető, hogy mennyi támogatást nyújtunk. Hanem azon is, hogyan nyújtjuk azt. A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekeknek nem csupán biztonságra, fejlesztésre és támogatásra van szükségük. Arra is szükségük van, hogy a körülöttük lévő felnőttek következetesen tiszteletben tartsák emberi méltóságukat.

Ne problémaként tekintsenek rájuk.

Ne hiányok összességeként.

Ne megmentésre váró személyként.

Hanem olyan gyermekekként és fiatalokként, akiknek ugyanúgy joguk van a tisztelethez, az önrendelkezéshez, a fejlődéshez és saját életük alakításához, mint bárki másnak.

A gyermekszeretet fontos.

Nélküle nem lehet gyermekvédelmi munkát végezni.

A gyermekek érdeke azonban nem elégedhet meg pusztán a szeretettel.

A gyermekvédelmi szakellátásban élő gyermekeknek ugyanúgy joguk van a szakmailag felkészült felnőttekhez, mint bármely más gyermeknek.

A szeretetet ezért nem helyettesítheti a szakértelmet. Kiegészítheti.

Mert a gyermekszeretet önmagában nem szakma.

A szakértelemmel, önreflexióval és felelősséggel párosuló gyermekszeretet viszont valódi segítséggé válhat.