Diagnózisok, ADHD, gyógyszerek, és a bináris gondolkodás csapdája

Diagnózisok, ADHD, gyógyszerek, és a bináris gondolkodás csapdája…
Az ADHD és az öndiagnosztizálás divatja mögött valójában segélykiáltás rejlik, de a különbözőség nem rendellenesség.

 Nem ilyen, nem olyan – hanem önmaga

Nem is olyan régen még úgy gondolták, hogy a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar (ADHD) csupán néhány „rosszcsont” iskolásfiú problémája. Azokat a gyerekeket jellemezték így, akik nem bírtak egy helyben ülni, folyton közbeszóltak, és állandóan bajba keveredtek az iskolában. Ma már tudjuk, hogy ennél sokkal összetettebb jelenségről van szó: az ADHD diagnózisok száma minden korcsoportban gyorsan emelkedik, és egyre több felnőtt, főleg nő, szembesül vele.

A kérdés mégsem csak az, hogy mennyien kapnak diagnózist. Sokkal fontosabb, hogy hogyan gondolkodunk ezekről a gyerekekről és felnőttekről.
És itt bukkan elő a legnagyobb probléma! Még mindig a bináris szemlélet uralkodik!!! Valaki vagy ADHD-s, vagy nem. Vagy „ilyen”, vagy „olyan”.

A bináris gondolkodás csapdája

Ez a hozzáállás két szempontból is káros.

1. Terheli a rendszert.
Ha a segítséget kizárólag diagnózis alapján lehet elérni, akkor a gyerekek és családok hosszú éveket várnak a vizsgálatokra, miközben az ellátórendszerek túlterhelődnek. Angliában például előfordul, hogy egy ADHD-értékelésre akár tíz évig is kell várni.

2. Elpazarolja az emberi potenciált.
Amikor valakit csak egy címke alapján látunk, és mindenáron a „normálishoz” akarunk igazítani, az rengeteg szorongást és kudarcélményt szül. Pedig sok gyermek és felnőtt épp az eltérő működésmódjában rejti az erősségeit – és ezek az erősségek gyönyörűen meg is mutatkoznak, ha hagyjuk őket kibontakozni.

Nem létezik „ADHD-s agy”

A kutatások ma már egyértelműen kimondják: nincs olyan, hogy „ADHD-s agy”. A figyelem, az impulzivitás vagy a szervezettség nehézségei széles skálán mozognak, akárcsak bármely más emberi tulajdonság.

Ugyanakkor érdemes figyelembe venni azt is, hogy a környezetünk és a kapott információk befolyásolják, hogyan vélekedünk valakiről, és ennek megfelelően hogyan viszonyulunk hozzá és a tetteihez. Kutatások kimutatták, hogy az emberek előzetes vélekedése a másokról gyakran attól függ, milyen tulajdonságokat hallanak először, és milyen sorrendben.

Egy kísérletben a résztvevők egy képzeletbeli személyt kaptak, akit különböző jelzőkkel írtak le. Ha a tulajdonságok sorrendje például így hangzott: „kedves, barátságos, jó humorú, megbízhatatlan”, a legtöbben egy szeretni való, jópofa személyt képzeltek el. Ugyanazok a tulajdonságok, de más sorrendben – például „megbízhatatlan, jó humorú, kedves, barátságos” – már sokkal negatívabb képet eredményeztek: az illetőt óvatosan, gyanakvó szemmel figyelték.

Ez nem véletlen. Evolúciós örökségünk, hogy sémákba rendezve próbáljuk átláthatóbbá és biztonságosabbá tenni a világot. Ha egy potenciálisan veszélyes jelzés kerül előtérbe, hajlamosak vagyunk túlértékelni azt, hogy elkerüljük a csalódást, a becsapást vagy a sérülést. Ezzel szemben, ha valakit előzetesen dicsérnek és megbízhatónak mutatnak be, még akkor is elnézőbbek leszünk, ha kellemetlenség történik vele; a hibákat inkább a véletlennek tulajdonítjuk. Az egyik személyt már azelőtt fenntartásokkal és félelemmel figyeljük, hogy bármit tett volna, míg a másik esetében a megtörtént problémát is belátással kezeljük.

Fontos tehát kiemelni, hogy már maga a címke – például az 'ADHD-s' jelző – is befolyásolhatja, hogyan tekintünk valakire. Akárcsak a kísérletekben látott tulajdonságsorrend, egy előre adott címke előítéleteket generálhat: az emberek hajlamosak azonnal bizonyos képzeteket és elvárásokat társítani hozzá, még akkor is, ha az illető konkrétan nem mutatta az adott viselkedést.

Ráadásul kimondva vagy kimondatlanul, a mai világ – különösen a média – folyamatosan a figyelmünk szétforgácsolására, a koncentrációnk csökkentésére és a benső, valamint bensőséges kapcsolódásaink gyengítésére törekszik.

Nem minden ADHD, ami annak látszik, és nincs szükség címkékre vagy „mentőerkölcsre”, ha nehezen tudunk kapcsolódni ehhez a világhoz.

Másképp fogalmazva: nem az embereket kellene „megjavítani”, hanem a környezetünket úgy alakítani, hogy mindenki érvényesülni tudjon, és az életében, a kapcsolataiban valóban jelen lehessen.

A gyógyszer – eszköz, nem végállomás

A gyógyszeres kezelés sokszor valóban életmentő lehet: segíthet abban, hogy a gyermek képes legyen tomboló, másokban vagy önmagában kárt tevő dühkitöréseit elnyomni, biztonságosan közlekedni, vagy egyszerűen elvégezni a mindennapi feladatait. De nagyon fontos hangsúlyozni: a gyógyszer nem végállomás, hanem csak egy időszakos megtámogatás. Az elfojtás, a külső kontrol alkalmazása belső kontrol helyett nem vezethet tartós pozitív változáshoz.

A gyógyszerrel megtámogatás időszaka lehet lehetőség arra, hogy a gyermek – megfelelő szakemberek, pedagógusok és szülei segítségével – megtanuljon olyan viselkedési és gondolkodási mintákat, amelyek hosszabb távon megtartják és megerősítik belső lelki egyensúlyát. Fontos azonban, hogy eközben a környezete is megtanulja „jól látni” őt: megérteni a jelzéseit, észrevenni az erősségeit, és úgy alakítani a mindennapokat, hogy kialakuljon az együttműködés.

Nem lehet cél egy gyermeket élete végéig gyógyszerezni – ráadásul a hozzászokás miatt a dózist folyamatosan emelni kellene. Sokkal inkább arról van szó, hogy a gyógyszer által nyert idő alatt minden érintett – gyermek, szülő, pedagógus – megtanulja azokat a stratégiákat és kommunikációs formákat, amelyek hosszú távon valódi megoldást jelentenek.

Az elfogadás és együttműködés kultúrája

Külföldön már látni jó gyakorlatokat. Vannak iskolák, ahol a gyerekeket nem diagnózisok alapján címkézik, hanem „profilokat” készítenek róluk: feltérképezik, miben erősek, és hol van szükségük több támogatásra.

Ez azt jelenti, hogy az osztályterem rugalmasabb: van lehetőség állni, ülni, csoportban dolgozni; zajszűrő fejhallgatót vagy csendes sarkokat használni; a reggeli kezdés időpontját pedig rugalmasan kezelni. Ezek apróságoknak tűnnek, de sok gyereknek pont ez a különbség aközött, hogy kibontakozhat, vagy elbukik.

És ugyanez igaz a munkahelyekre is. Vannak, akik nem a hangos értekezleteken vagy a szoros határidőkben teljesítenek jól – de kiválóak lehetnek a részletgazdag, vizuális, kreatív vagy kitartást igénylő feladatokban. Ha nem akarunk másokat (és magunkat) mindenáron „mindenben jónak” látni, hanem engedjük, hogy mások (is) arra koncentráljanak, amiben igazán erősek, és amibe örömmel kapcsolódnak be, akkor az egész közösség gazdagodik.

A diagnózis-divat és öndiagnózis jelensége

Érdemes szót ejteni egy másik, egyre gyakrabban felmerülő problémáról is: a „diagnózis-divatról”. Egyre többen keresnek diagnózist önmagukra vagy gyermekükre, sokszor magyarázatot, felmentést keresve a nehézségeikre. Az internet és a közösségi média pedig tele van öndiagnózisokkal: „én azért működöm így, mert ADHD-s vagyok”, „ő biztosan autista, mert…”, „a volt párom nárcisztikus, ezért…”

Fontos kimondani: ezek a diagnózisok sokszor inkább segélykiáltások. Egy jelzés arra, hogy valaki érzi, ő másképp működik, nehézségei vannak, vagy épp nehezen tud mások másságával és sajátjától eltérő gondolkodásmódjával mit kezdeni, de nem kap elég megértést és/vagy támogatást ehhez a környezetétől. Az öndiagnózis és mások diagnosztizálása vagy diagnosztizáltatása ilyenkor nem a valódi megoldást hozza, hanem csak egy újabb címkét – amely gyakran még jobban beszűkíti a gondolkodást.

Nem az a valódi elfogadás, hogy azt mondom: „én ilyen vagyok, fogadj el így, vagy ne fogadj el sehogy”. Az előrevivő út sokkal inkább az, hogy nyitott szívvel megismerem önmagamat és másokat, megtanulom az együttműködő kommunikációt, és így építünk közösen elfogadóbb közösségeket.

Magyarországon még várat magára

Itthon sajnos még legtöbbször a szakemberek is binárisan közelítik meg a kérdést. Gyerekek és családjaik éveken át bolyonganak a diagnózis és a megfelelő segítség nélkül, miközben a környezet gyakran „rossznak”, „furcsának” vagy „problémásnak” bélyegzi a gyereket.

Pedig a kulcs nem az lenne, hogy mindenkit besoroljunk valamilyen kategóriába, hanem hogy megtanuljuk elfogadni egymást, megtanuljunk tekintettel lenni egymásra, és az együttműködő kommunikációt természetessé tegyük minden gyerek (és felnőtt) életében.

Mindannyian különbözőek vagyunk

Nem az a feladatunk, hogy „normálisakat” neveljünk. Sokkal inkább az, hogy olyan közeget teremtsünk, ahol minden gyerek – és minden felnőtt – önmaga lehet. A bináris gondolkodás helyett ideje meglátni a sokszínűséget: minden ember más, mindenki máshogyan tud jól teljesíteni vagy jól kapcsolódni, és éppen ebben rejlene a közösségeink ereje és a jövőnk.