Amikor a szeretet nem úgy tér vissza, ahogy vártuk…

Amikor a szeretet nem úgy tér vissza, ahogy vártuk…

Adtál szívből. Szerettél teljes odaadással – gyermeket, társat, kutyát, vagy épp egy olyan embert, akitől mindent reméltél. Mégis, a viselkedése visszacsapott. Elutasító volt, dacos, hálátlan… vagy csak „nem olyan”, mint amilyennek remélted. Ismerős érzés?

A valódi szeretet nem csereüzlet – és mégis, sokszor (tudattalanul is) elvárunk valamit cserébe. Amikor ez nem érkezik meg, jön a csalódás. De mi van, ha nem a másik a „problémás”? Mi van, ha a megoldás kulcsa bennünk van?

Ez a rövid cikk segít felismerni:

• mi rejlik a „nem megfelelő” viselkedés mögött – legyen szó gyerekről, kutyáról vagy felnőtt társunkról;

• hogyan működik a viselkedés, mint kommunikáció;

• miért nem vezet eredményre a hibáztatás;

• és hogyan lehet egy őszinte önreflexió és nézőpontváltás a valódi változás kezdete – anélkül, hogy másokat meg akarnánk változtatni.

A szeretet nem alku – de lehet tanulási út. Ha nem azt kapod vissza, amire vágysz, lehet, hogy nem „rosszul” szeretsz, csak nem ott keresed a választ, ahol valóban elindulhat a változás.

Olvasd el a teljes cikket – ha már sokat adtál, és most szeretnél végre igazán kapcsolódni.

Miért nem úgy reagál, ahogy szeretném?
- A viselkedés, a szeretet és a változás kérdései a kapcsolatokban

Vannak, akik életük középpontjába a gyermeknevelést helyezik: minden idejüket, figyelmüket, türelmüket és szeretetüket ennek szentelik. Mások – akár tudatos döntésből, akár élethelyzetükből fakadóan – egy négylábú társ, egy kutyáról való gondoskodáson keresztül élik meg legmélyebb kötődésüket. És vannak olyanok is, akik teljes szívvel, tudatos választással egymásnak adják ezt az odaadást: két felnőtt ember kapcsolódik egymáshoz szerelemben, párként, gyermeket nem tervezve, mégis teljes értékű családként.
A közös ezekben a kapcsolatokban a szeretet minősége – az, hogy valaki valakire figyelünk, valakiért felelősséget vállalunk, és odaadjuk azt a legmélyebb, legtisztább gondoskodást, amit csak adni tudunk.

És bármennyire is más a fenti esetekben a kapcsolat “tárgya” – gyermek, társ, kutya –, mégis nagyon sokan - egyre többen - élik meg ugyanazt az élményt:
hogy a másik nem úgy reagál a szeretetre, ahogyan azt elvárnák, “cserébe a gondoskodásért”. Nem úgy kapcsolódik, nem úgy viselkedik, nem úgy kommunikál, „ahogy kellene”. …

És a meg nem értettség, csalódottság, értetlenség következményeként ilyenkor bizony nagyon gyakran bukkan fel a címkézés is: “viselkedésproblémás” gyerek”, “nárcisztikus társ”, vagy épp “túlkényeztetett, gyerekként tartott kutya” De valóban erről van szó?

Viselkedésprobléma vagy problémás viselkedés? – Nem mindegy, hogyan nézünk rá

A kapcsolati nehézségek értelmezésében kulcsfontosságú, hogy nem a személy a probléma, hanem az, ahogyan viselkedik – az, ahogyan mi értelmezzük a viselkedését. A „viselkedésprobléma” kifejezés egy emberre vagy kapcsolatra „hibásként” tekint, míg a „problémás viselkedés” egy dinamikát jelez – olyasmit, ami változhat, ha rá tudunk nézni és dolgozni vele.

Ez nemcsak nyelvi árnyalat. A szemléletváltás alapja. Mert ha a másikat tituláljuk problémásnak – a gyereket kezelhetetlennek, a kutyát neveletlennek, a párunkat nárcisztikusnak –, akkor lezárjuk a lehetőségét annak, hogy megértsük, mi van a viselkedés mögött. És vele együtt azt is, hogy mi hogyan veszünk részt benne.

A viselkedés nem ok, hanem tünet – és tükör

Egy kapcsolat viselkedésmintái soha nem légüres térben jönnek létre. Egy gyerek viselkedhet „rosszul”, mert nem érti a határokat, vagy épp mert túlingerelt. Egy kutya ugathat, rombolhat, mert szorong vagy unatkozik. Egy társ elzárkózhat, passzívvá válhat vagy túlkontrollálhat, mert nem érzi magát biztonságban, vagy túlterhelt a kapcsolatban.

A viselkedés tehát nemcsak egyéni „hiba”, hanem reakció. Valamire adott válasz. És egyben tükör is: megmutatja, milyen hatásokat keltünk mi magunk, akár akaratlanul is.

Ha szeretünk valakit – akár gyermek, akár pár, akár állati társ –, és mégsem azt kapjuk vissza, amire vágyunk, a valódi kérdés nem az, hogy „mi a baj vele?”, hanem:
Mi történik köztünk? Mi nem működik a kapcsolódásban?

Önreflexió: a kulcs a változáshoz nem „kint”, hanem „bent” van

A legfontosabb kérdés mindig ez:
Mi mit tehetünk másként?

Ez nem önvád – hanem önreflexió. A változtatás képességének vállalása. Hiszen ha valamit ugyanúgy teszünk, ahogyan eddig, ugyanazt az eredményt fogjuk kapni. Ha mást szeretnénk tapasztalni – kapcsolódásban, reakcióban, viszonyulásban –, akkor valamit másként is kell csinálnunk.

Ez különösen igaz azokra a szoros kapcsolatokra, ahol mindent beleadunk: ahol az egész szeretetünkkel jelen vagyunk, akár szülőként, akár kutyagazdiként, akár egy gyermektelen, de teljes értékű párkapcsolatban. Ott különösen fájó, ha nem érkezik vissza, amire vágyunk. És ott különösen fontos felismerni:

a másik nem eszköz arra, hogy a hiányainkat betöltse – hanem valaki, akivel közösen alakítjuk a kapcsolódásunkat.

A szeretet pedig, amely mögött – akár tudatosan, akár rejtetten – ott húzódik az elvárás, hogy cserébe majd valamit kapunk, valójában nem tiszta szeretet, hanem egyfajta érzelmi csereüzlet. Ilyenkor nem pénzzel, hanem figyelemmel, törődéssel, odaadással „fizetünk”, és bár nem kérünk számlát, a lelkünkben mégis készül egy nyilvántartás arról, hogy mit remélünk érte viszonzásként. Annak legbiztosabb jele, hogy mi is épp egy csereüzletet akartunk tudat alatt bonyolítani a másik féllel az, hogy amikor nem azt kapjuk vissza, amire számítottunk, csalódottságunkban, sértettségünkben a másikat hibáztatjuk. Az ilyen szeretet feltételhez kötött: „én adtam, tehát te tartozol”. A valódi, szabadon áramló szeretet azonban nem követel, nem számol, nem vár – egyszerűen ad, mert örömét leli az adásban. És ha tiszta szeretettel adtunk, s a másik nem úgy reagál, mint ahogyan azt mi elképzeltük, nem következik belőle sem harag vagy vád – legfeljebb önreflexió, tisztább határok, és újragondolás,

A változás nem kontroll – hanem új minőség

Amikor változtatunk, (jó esetben) nem a másikat akarjuk megváltoztatni – hanem a kapcsolat minőségét.
És ebben mi vagyunk a kezdeményezők:

• Ha máshogyan kommunikálunk,

• ha jobban figyelünk a határokra (a sajátunkra és a másikéra is),

• ha őszintébben vállaljuk és érthető módon ki is fejezzük a szükségleteinket,

• vagy ha elengedjük a túlzó elvárásokat,
  akkor a másik fél is egyből mást fog érzékelni – és valószínűleg másképp is fog viszonyulni, viselkedni.

A kapcsolat ilyenkor rendszerszinten kezd el mozdulni, mert minden rendszer változik már akkor is, ha csak egy elem is elkezd máshogy működni benne.

És ha a másik akkor sem változik? – Elfogadás, mint kapcsolati érettség

Nem minden kapcsolat alakul úgy, ahogyan azt szeretnénk. Lehet, hogy a gyerek nem lesz az a nyugodt, engedelmes kisdiák. Lehet, hogy a menhelyről befogadott szeretetgombóc kiskutyánk nem szűnik meg szorongani. Lehet, hogy a társunk nem tud – vagy nem akar – úgy szeretni, ahogyan az nekünk jó lenne.

És lehet, hogy nekünk mégis dolgunk van ebben a kapcsolatban. Talán más módon, más mélységekben. Vagy épp abban, hogy megtanuljuk az elengedést, az újrakeretezést, a határaink kijelölését.

Az elfogadás nem lemondás.
Hanem annak a felismerése, hogy nem a másik ember felelős a mi boldogságunkért, hanem mi magunk - azzal, ahogyan viszonyulunk hozzá.

Ez különösen fontos ott, ahol mély, szeretetalapú döntéseket hoztunk: hogy társunk mellett maradunk kettesben, gyermek nélkül; hogy magunkhoz veszünk egy állatot, aki családtaggá válik; hogy vállalunk egy gyereket minden nehézséggel együtt… Mert ezekben a döntésekben a teljesség vágya él – és a kapcsolati érés ott kezdődik, amikor már nem az elvárás, hanem a jelenlét tartja össze a szeretetet.

Kapcsolódni tanulunk – újra meg újra

A szeretet sosem automatikusan működik. A viselkedés sosem egyirányú. A kapcsolatok élő rendszerek, amelyeket közösen formálunk – és amelyekben a saját működésünkkel indíthatjuk el a változást.

Akár gyerekkel, akár párkapcsolatban, akár társállattal egyedülálló nőként/férfiként élünk – mindegyik ugyanaz a tanulás:

meghallani a másikat a viselkedés mögött,
és meghallani önmagunkat a reakcióinkban.

A szeretet kapcsolódás – nem automatizmus.
A változás lehetőség – nem követelés.
És a legnagyobb erő gyakran abban rejlik, ha először önmagunkhoz kezdünk máshogy kapcsolódni.