A belső váltás ideje – amikor új történet íródik...

Mint ha valami mozdulna belül. Mint ha már nem azok a dolgok lennének fontosak, mint korábban. Mint ha már nem hajtana az, ami eddig előre vitt. Mint ha egy régi, és eddig ismerős ritmusból egy új, még ismeretlen dallam próbálna kibontakozni.

Van az életnek egy szakasza, amelyet nem könnyű meghatározni.
Nem biztos, hogy látványos, nem biztos, hogy zajos-hangos, de mégis érezhetően minden más lesz. Más, mint ami addig az élet volt...

Egy átmenet...

Volt már olyan érzésed, hogy valahogy nem a saját életedet éled? Hogy jól működsz, helytállsz, teszed a dolgod – mégis valami hiányzik? Hogy az életed ugyan zajlik, halad előre, de közben mintha valami lényeges kimaradna belőle? Hogy elvégeztél sok fontos feladatot, elértél eredményeket, betöltöttél szerepeket – mégis ott motoszkál a kérdés: „Ez minden? Hol vagyok ebben én?” Mint ha egy láthatatlan keret határozná meg a mindennapokat, és bár ez egyáltalán nem biztos, hogy rossz, mégsem teljesen a tiéd?

Szoktál néha elgondolkozni azon, mi határozza meg, hogyan gondolkodsz magadról, a világról, a lehetőségeidről?
Hogy mikor döntöttél utoljára valóban szabadon, és mikor volt ez csupán egy tudatosnak hitt, ám valójában ösztönös reakció?
Hogy milyen szerepekben, helyzetekben, kapcsolódásokban érzed magad otthon, úgy igazán?

Az életünk első szakasza – gyermekkorunk, ifjúságunk – óhatatlanul egyfajta tanulási és alkalmazkodási időszak. Nem azért, mert hibáztunk vagy hibáztattak bennünket, hanem mert így tanulunk kapcsolódni. A gyerekek természetes, egészséges módon igazodnak ahhoz, ami körülöttük van: a szüleikhez, a családi mintákhoz, a kultúrához, amelybe beleszületnek. Ez a fajta alkalmazkodás nem hiba – hanem túlélési és szeretethez való kapcsolódási ösztön.

Szülőként a legjobbat szeretnénk. De az „elég jó szülőség” is emberségből fakad – és mint ilyen, mindig hordoz magában átvett mintákat, tudattalan ismétléseket. Ezeket nem megjavítani kell; sokkal inkább idővel tudatosítani. Hiszen az, ahogyan felnőttünk, egyszerre adott biztonságot és korlátokat. A kérdés nem az, hogy ez helyes-e, hanem az, hogy mit kezdünk vele most?

Sokszor sokan az életünk első harmadában szinte csak ezeket a tanult mintákat követjük – vagy épp ezek ellen próbálunk lázadni. De akár illeszkedünk, akár ellenállunk, a viszonyulásunk akkor is másból indul ki, és nem belőlünk. S ez az, ami hosszú távon szűkké válhat...

Aztán történik valami. Néha hirtelen, néha fokozatosan. Egy veszteség, egy életközépi fáradtság, egy érzés, hogy már nem motivál, ami régen fontos volt. Vagy épp a felismerés, hogy túlságosan is belefáradtunk abba, hogy valaki más elvárásai szerint próbáljunk jól vagy jók lenni.

És ekkor – épp ebben a megrendülésben – lehetőség nyílik.
Ez az a pont, amikortól az életegyensúly már nem a szerepek egyensúlyozásáról szól, hanem valami mélyebbről. Arról, hogy belül legyen rend. Hogy kapcsolódni tudjunk ahhoz a belső iránytűhöz, ami nem kívülről, hanem belülről mutat utat.

Ezek a felismerések nem jönnek egyik pillanatról a másikra. De elindulni, keresni, kérdezni lehet.
Lehetek másképp is önmagam?

S a válasz megérkezése sem kell, hogy azonnali legyen.
Sokaknál csendesen kezdődik.
Kopogtat egy kérdés. Aztán még egy.
Lehet, hogy egy krízis előzi meg; vagy épp egy hosszan elnyúló bizonytalanság. Talán egy veszteség, egy kiüresedés, vagy egy egyszerű felismerés: valami nem jó így, de még nem tudom, mi lehetne helyette...
És egyszer csak már nem tudunk visszatérni oda, ahonnan jöttünk.
S talán már nem is akarunk többé.

Gyermekkorban – és még fiatal felnőttként is – a tanulás természetes része, hogy igazodunk.
A világ, amelybe beleszületünk, irányt ad. Szüleink, környezetünk, kultúránk mondja meg, hogyan lehet biztonságban lenni, hogyan lehet szeretve lenni. (Az ő tapasztalásaik szerint.)
Ez az emberi fejlődés sajátja.
S mivel mi kapcsolódni akarunk., szeretni és szeretve lenni, értelmet keresünk... Utakat tanulunk. S ezek az utak aztán hosszú ideig a saját utunkként élnek tovább bennünk.
Talán nagyon jól működve.

Egészen addig, amíg egyszercsak valami megváltozik. Nem tudjuk mi, nem tudjuk mitől, nem leljük értelmét, de egyszercsak azok az utak, melyeket eddig sajátunkként jártunk, tovább már nem visznek minket előre. Már nem segítenek minket. Átalakulnak. Korláttá.
Mert az alkalmazkodás nem egyenlő az önazonossággal.
Az illeszkedés nem mindig jelent valódi belső egyezést.
És van egy pont, amikor már nem mások életének folytatása akarunk lenni, hanem a saját történetünk írója.

A pszichológia régóta ismeri ezt a váltást.
Az identitásváltás időszaka egy határmezsgye, ahol a régi én már nem működik, de az új még nem formálódott meg.
Ez a belső tér sokszor krízisként jelenik meg, de ugyanennyire lehet hívás is: egy mélyebb, igazabb élet irányába.
Az önszeretet, a tudatosság, az autonóm döntések és valódi önmagunk megélésének vágya ilyenkor felerősödik. S a kérdés már nem az, hogy „hogyan csinálják mások”, hanem az: „mi valóban az enyém ebben az életben, s miért vagyok itt a Földön?”

Bár ezek a kérdések időnként fájdalmasan bizonytalanok, valójában kapukat nyitnak.
Kapukat egy olyan világba, ahol a belső hang egyre hangosabban szólalhat meg. Ahol az, ami nekünk igaz, végre főszerephez juthat.
Ahol már nem kell bizonyítani, illeszkedni, megfelelni – csak meghallani.
Meghallani mi mozdul bennünk. Hogy milyen élet lenne igaz nekünk...

Mi van akkor, ha most kezdődik el igazán?
Ha amit eddig védeni próbáltál, valójában most szeretne megmutatkozni?
Ha amit eddig kerülgettél, az nem is félelmetes – csak igaz?
Ha nem elvesztés, hanem megérkezés történik?
És ha nem a múltat kell levetni – hanem azt, aki mindig is benned volt, most végre felszínre engedni?

Az életegyensúly nem egy elérendő cél vagy egy tökéletes állapot. Sokkal inkább egy finomhangolás: egyre közelebb ahhoz, ami valóban összhangban van velünk. A testünkkel, a lelkünkkel, a kapcsolatainkkal, a csendjeinkkel.

És bár ez az út sokszor egyedül indul, soha – tényleg soha - nem vagyunk egyedül közben.
Mindig lesz, aki megtart és megfogja a kezed.
S ha engeded és szeretnéd, amikor épp úgy érzed, nem lelsz más kapaszkodót, szeretettel kísérlek én is.
Nem kínálok kész megoldásokat. De kínálok egyfajta megtartó, támogató erőt – olyan biztonságos teret, ahol új kérdések születhetnek, és ahol lassan, természetes módon elkezd kibontakozni az, aki valójában vagy. Hogy elindulhass egy olyan élet felé, ami bár nem tökéletes – de igaz.